A gyász szabadsága

Szabad sírni.

Szabad gyászolni.

Habár a kereszténységben sokszor hallunk különböző véleményeket és biztatásokat, sőt néha dorgálásokat, amelyek arra irányulnak, hogy ne gyászolj, hanem vigasztalódj meg és örülj, sajnos ez általában egy olyan viselkedés formájában jön, ami inkább a meg nem értést bizonyítja.

Amikor a testvéreidnek nincs érzéke ahhoz, hogy együtt érezzenek veled. Pedig a vigasztalásról szóló igék mellett ott van az is, hogy „Örüljetek együtt azokkal, akik örülnek, és sírjatok azokkal, akik sírnak!” (Róma 12:15).

Sokkal több őszinteség jöhetne a gyülekezeti kapcsolatokba, ha szabad lenne érezni, amit érez az ember. Amikor a vigasztalás nem az érzések lekicsinylését jelenti, hanem a melléállást. Sokkal inkább otthon érezné magát a közösségben, aki ilyen élethelyzetben van, akár egy elhunyt hozzátartozót gyászol valaki, akár valamilyen más veszteséget él át.

Tudom, ilyenkor vannak jogos ellenvetések is, hiszen talán mindenhol történt már olyan, hogy egy-egy gyülekezeti tag állandóan a saját bajaival terheli a többieket, és nem igazán tudja értékelni azt, ha valaki empatikusan meghallgatja egyszer-kétszer, hanem továbbra is követeli az idődet, a figyelmedet.

Ezt is lehet megértéssel kezelni, csak itt már egy komplex helyreállási folyamatra van szükség, egy olyan gyógyulásra és felépülésre, amit a felkészült pásztorok átlátnak és egészségesen tudnak kezelni.

De maga a gyász, a veszteség érzéseinek a megélése igenis szabad. Maga az Úr sem arra tanít, hogy soha ne sírj, hanem arra, hogy „Milyen boldogok és áldottak, akik most gyászolnak és sírnak, mert Isten majd megvigasztalja őket!”‭‭(Máté ‬ ‭5‬:‭4‬)

És igen, meg lehet bízni Istenben, hogy Ő a legbölcsebben végzi a vigasztalás folyamatát. Nekünk nem kell valami elvárásnak megfelelve, “gyorsított eljárásban” vigasztalódásra juttatni a szomorkodót, és a szomorkodónak sem kell azt gondolnia, hogy minél hamarabb fel kell vennie a mosoly-álarcot, hogy bizonyítsa, hogy ő kellően szellemi hívő.

Az a jó és ideális, ha a gyülekezetben egymás terhét hordozzuk, és így töltjük be a Krisztus törvényét (Galata 6:2). Ezzel sokkal könnyebben eljut a testvérünk a megnyugvásra, a felszabadulásra, a gyógyulásra, a megvigasztalódásra, mint ha csak egy elvárással találkozna.

Ahol az Úr Szelleme, ott szabadság van (2 Korinthus 3:17), és ez bizony azt is jelenti, hogy szabad sírni, szabad gyászolni, szabad átélni a veszteséget, az ezzel járó hullámzó érzelmekkel együtt, és a közösségnek pedig fel kell nőnie ahhoz, hogy ezt a helyzetet szabadon és éretten élje meg, ne legyen zavarban, ne viselkedjen kényszeresen, ne sodorja képmutatásba a gyászolót, hanem igazi testvérként együtt sírjon a síróval, hogy aztán, amikor eljön az ideje, őszintén együtt tudjon örülni is vele.

~O. Gy.