Nőnapra

Egy évszázaddal ezelőtt indultak el a nőnapi demonstrációk a világ különböző részein. Akkor még az egyenlő jogok követeléséről szólt ez a nap, ma már csak kedves megemlékezés a hölgyekről. Ma már nehéz lenne elképzelni, hogy például a nőknek nincs választójoga – vagy ha egy jó érzésű ember bele is gondol ebbe, igencsak megborzong a gondolattól. De a hétköznapi valóság szerintem ennél többről szól. Ma már van választójoga a nőknek is, a mindennapi helyzetekben azonban még mindig ott vannak az elhallgatott (vagy esetleg nem annyira elhallgatott) feszültségek.

Nem egy általános társadalmi körképet szeretnék írni, elég ha a saját házunk táján sepregetünk. Habár lerágott csontnak tűnik ez a témakör, érdemes egy pillantást vetni rá. Ha a keresztény gyülekezetekben fellelhető feszültségeket nézzük, azt láthatjuk, hogy sok helyütt a férfiak (tisztelet a kivételnek!), akár vezetők, akár nem, azt tartják egyik feladatuknak, hogy a nőkre egy rájuk szabott szájkosarat tegyenek, megszabják a megszólalásuk kereteit, ezzel igyekezvén megoldani a nézeteltérésekből adódó “vészhelyzeteket”. Persze nem mindenhol ennyire súlyos a helyzet, viszont a nők lekezelése helyenként már annyira ösztönös, hogy ha az adott hölgyeket kérdeznéd, ők ezt nem is nagyon veszik észre, hiszen annyira beléjük rögzült, hogy önmagukhoz is ugyanígy viszonyulnak.

Amikor Isten megalkotta az első emberpárt, nemcsak a férfinak, hanem a nőnek is címezte a közös megbízatást: “…töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok…” (Lásd 1Mózes 1:28).

Majd amikor megtörtént a bűneset, hirtelen egy nagy fordulat jött. Isten mindenkinek elmondta a rá szabott büntetést. Az asszonynak többek között ezt: (1Mózes 3:16) “…epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad.” Ez egy átok.

Gondoljunk bele, Ádám azzal a szörnyű valósággal szembesült, hogy azért veszítette el élete nagy lehetőségét, a Föld bolygón egy Istennek tetsző birodalom kiépítésére vonatkozó mandátumot, mert elfogadott egy rossz tanácsot a feleségétől (“Mivelhogy hallgattál a feleséged szavára … átkozott legyen a föld temiattad…” lásd 17. vers). Mivel az Istennel való bizalmi kapcsolata is megszakadt, a férfi ebben a nagy frusztrációjában, biztonságérzet-hiányban, a saját hibájával szembesülve, amely Isten egyszerű megfogalmazása szerint az volt, hogy hallgatott a feleségére, nem csoda, ha ösztönösen elindult benne egy törekvés, hogy ő bizony inkább nem fog többé hallgatni a feleségére. Pedig Isten nem parancsolta, és nem is tanította nekik ezt. Ez, ebben a kialakult helyzetben, egyszerűen csak így tudott tovább folytatódni a lelkében.

A megoldás egyértelműen nem az, hogy az asszonynak mostantól hallgass a neve, hanem az, hogy a férfi legyen tisztában a saját feladatával, Isten útmutatásaival, és a segítőtársával együttműködve továbbra is úgy éljenek és szolgáljanak, ahogyan azt Isten kijelentette.

Ehhez persze szükség lett volna a helyreállásra is, ám ennek a megvalósulását már nem látjuk a Bibliában, de nem csak Ádám és Éva életében, hanem az utánuk jövő sok-sok generáción keresztül sem.

Ugorjunk egy nagyot az időben, és nézzük meg Eszter könyvében az újdonsült király, Ahasvérus udvarát. (Akkoriban még nem négy évre szólt egy ország vezetőjének a mandátuma, hanem általában egész életére, úgyhogy a harmadik éve tartó uralkodás még igencsak a kezdeti időszaknak számított.) Az első fejezet egy hatalmas partiról, a pompáról, a dőzsölésről szól, ugyanis az alig három éve hatalomra került Ahasvérus király meg akarta mutatni a nemzetközi birodalmának a vezetői előtt a királyi dicsőségét, méltóságának fényét. Nagy presztízs-rendezvény volt ez tehát a király számára, hogy a vezetői rétegre kellőképpen mély benyomást gyakorolhasson.

Ekkor jött a baj, amire senki nem számított: amikor a feleségével is el akart dicsekedni, Vásti királyné nem volt hajlandó hallgatni a férje szavára, ezzel szégyenbe hozta a királyt a vezetői előtt. Egy kínos gixernek is felfogható egy ilyen esemény, amin túl lehet lépni, de a király, tanácsosaira hallgatva, ennél messzebbmenő következtetésre jutott: kirúgta Vástit, és új királynét kezdett keresni magának. Tudjuk, hogy innentől egy gyönyörű történet kezdődik, amelyben a nemcsak szép, hanem okos és önfeláldozó Eszter kerül Ahasvérus mellé, majd menti meg a saját nemzetét, de én most nem erre szeretnék koncentrálni.

Nyilvánvaló, hogy Isten csodálatos szervezésének tudható be, hogy így alakult ez a történet, ami egy örök tanulságul szolgál mindenkinek. Viszont azon is érdemes elgondolkodni, vajon milyen körülmények voltak azok, amelyeket Isten előre tudott, és amelyek döntő szemponként szolgáltak Vásti királyné elmozdításában, és Eszter királyné hatalomra jutásában? Egyértelmű, hogy a férfiak és a nők egymáshoz való viszonya – különösen azoknak a férfiaknak a beteges hozzáállása.

Ezeket a körülményeket Isten előre látta, hiszen ismerte az emberiség történetét, a férfiak gyengeségeit, amelyek Ádám óta nem igazán lettek kezelve.

Ott kezdődik az Ahasvérus-történet érdekessége, hogy Vásti ellenállásakor nemcsak a saját férje ijedt meg, hanem a többi férfi is a társaságban. A tanácsosok arra számítottak, hogy el fog indulni a házasságokon belül a megvetés és a harag. Azt a tanácsot adták a királynak, hogy adjon a teljes birodalomra érvényes rendeletet, hogy minden asszony adja meg a tiszteletet a férjének, és minden férfi legyen úr a házában. És innentől kezdve, hatalmi szóval, királyi paranccsal, törvényi rendelettel lett szabályozva a házaspárok kapcsolati élete.

Nehéz lenne megítélni, hogy abban a helyzetben valóban erre volt-e a szükség, vagy másként is történhetett volna. A király tanácsosai csak az ember romlott természetére tudtak építeni, és automatikus következményként számoltak azzal, hogy ez a példa, miszerint Vásti nemet mondott a férjének, bizonyára ilyen ragadós lesz. Biztos, ami biztos: mostantól legyenek elnyomva a nők, és akkor nem lesz baj. Gyakorlatilag erről szólt ez a királyi rendelet.

Az Ádám-Éva életében beköszönött átok burjánzása előtt sajnos nem volt megállás. Önmagától termelte ki a társadalom, hogy az asszony csak epekedni tud a férje után, mert a férje uralkodik rajta, és punktum. Ráadásul ezt a király parancsolta így – ki mondhatna ellene?

Bármennyire szép történet, amit ez után olvashatunk Eszterről, azért ne feledkezzünk meg arról, hogy amikor később már a népéért akart közbenjárni a királynál, ha az udvarba való belépésekor nem nyújtja ki a király a kegyelmi pálcát – ami azt jelenti, hogy kivételesen eltekint az érvényes törvény alkalmazásától – akkor gyakorlatilag a saját férje meg is ölethette volna Esztert. Törvényesen.

eszter2

Ezekről a súlyos dolgokról se feledkezzünk meg, amikor meg akarjuk érteni, vajon miért húzódik annyira mélyen, a férfiak gondolkodásában, kulturális gyökereink szintjén ez a felfogás, hogy az asszonyok sorsáról majd mi döntünk, majd mi megmondjuk, hogy mikor mennyit beszélhetnek, ha egyáltalán…

Egyértelmű, hogy ott a félelem, a férfiak biztonságérzetének a hiánya. Hiszen az egymás felett való uralkodás pontosan innen származik. Gondoljunk csak bele: Éva eredetileg Ádámnak a társuralkodója volt. Aztán mind a ketten elkövették a bűnt: és Ádám onnantól Éva felett uralkodott. Ez vajon normális? Nem. Ez egy átok.

Amikor Pál azt az instrukciót adja, hogy az asszony mennyit és hogyan szóljon a gyülekezetben, akkor érdekes módon ezt két, nehézségekkel küszködő helyre üzeni. Korinthust nem kell kielemezni, súlyos problémák terhelték azt a gyülekezetet, Efézusban pedig a saját gyengeségeivel, kezeletlen konfliktusokkal is küszködő Timóteust kellett tanácsolnia. Szerintem a leglogikusabb útmutatás volt Pál részéről (természetesen a Szent Szellem vezetése alatt), hogy ezeken a helyeken a társadalmi gondolkodásban régóta meghúzódó, mindenkinek biztonságérzetet adó szemlélethez tartsák magukat. A szellemi csecsemőkorban, sőt éppen hogy a testi életfelfogást, reflexeket követő, korai “fázisban” élő hívőknek ezek fontos intézkedések voltak (nem beszélve a korinthusi társadalom speciális helyzetéről, szellemi hátteréről), de azt sehol sem mondja Pál, sem az egész Bibliában Isten Szelleme, hogy ez lenne az ideális cél.

Amikor arra hivatkozik, hogy “ahogy a törvény is mondja”, egyértelmű, hogy nem a Krisztusban, az Új Szövetségben kapott helyreállítás, az evangélium ereje által kapott lehetőségek kereteire utal, hanem Isten kezdetleges, ideiglenes útmutatásaira – amik önmagukban jók, a világi viszonyokkal szemben valóban kontrasztot jelentenek, viszont Isten királyságában nem ezek jelentik az ideális célt.

Ezek tehát gyakorlati intézkedések voltak, aktuális bölcsességek Istentől, amelyek akkor, azokban a helyzetben segítettek továbblépni a gyülekezeteknek. Nem állítom, hogy ehhez hasonló, vagy akár egészen más helyzetek nem állhatnak elő, ahol ilyen vagy részben eltérő gyakorlati útmutatások ugyanúgy segíthetnek áthidalni egy éretlen időszakot valamelyik gyülekezet életében. De ha azt gondoljuk, hogy ez a sztenderd, akkor nagyon el vagyunk tévedve. Sőt, az eltévedés mellett ki kell modnani: sokszor a férfiak biztonságérzetének a hiánya, vagy esetleg az uralkodásra való hajlamuk indokolja – kimondatlanul -, hogy az ilyen elvek, szempontok és intézkedések túlzott szerepet kapnak. Isten valódi mércéje Krisztusban jelent meg – Krisztusban pedig nincs férfi és nő (Gal. 3:28). Viszont van egy erőteljes, kiegyensúlyozott, teljes szeretettel és szellemi gyümölccsel teli személyiség, Jézus visszatükröződése mindannyiunkban.

Ezzel Isten lerombolta a választófalat, nemcsak zsidók és pogányok között, hanem férfiak és nők között is a királyságában.

Természetesen ez nem igazolja minden egyes ember – nő vagy férfi – minden egyes megszólalását, szolgálatát, döntését, tevékenységét. Ami olyan, hogy nem lehet Krisztusban végzett szolgálatnak nevezni, annak természetesen semmi helye sincs Krisztus testében, továbbra sem. De nemcsak a nők, hanem a férfiak esetében sem. Például a vezetőknek szóló utasítás, hogy ne uralkodjanak a nyáj felett, nem szokott akkora hangsúlyt kapni, mint az, hogy a nőkkel igencsak vigyázni kell, a korinthusi, a timótheusi és egyéb igékre hivatkozva. Persze így most érezzük ennek a botrányos kiegyensúyozatlanságát, igazságtalan voltát, de hogy mit teszünk ennek a kibillent állapotnak a helyrehozása érdekében, az már egy komolyabb belső munkát, szemléletváltást igényel, elsősorban a férfiak részéről.

Ezt egy nőnapi virágcsokor nem fogja kellőképpen kompenzálni.

A szocializmus idején kötelezővé tett nőnapi ünnepségek sem biztosították, hogy a nők valóban érezzék: egyenrangúnak tekintik őket a férfiakkal. Hogy megszűnt az évezredes királyi törvény, miszerint az asszony felett a férfi az úr a házban. Hogy megszűnt a még régebbi, édenkerti átok: hogy a férje uralkodni fog felette…

Ezt egyedül a megváltás tudta elintézni. Amikor a régiek elmúltak, és minden újjá lett. Krisztusban újjászületve minden férfi és minden nő új identitást kapott. Új természetet, új szívet, a benne élő Krisztust. Ezen az új állapoton természetesen dolgozni kell, ezért jöttek elő még konfliktusok a keresztény gyülekezetek kezdeti életében is, ezért kellett gyakorlati intézkedéseket hozni, de ha nyitott szemmel olvassuk az Újszövetséget, látjuk, hogy a gyakorlati intézkedések felett ott áll a kinyilatkoztatott evangélium erőteljes igazsága, a Krisztusban helyreállított ember elé táruló új, nem e világból tanult utak és lehetőségek.

Férfitársaim, egy egyszerű tanácsot szeretnék adni, amelyet megszívlelve új távlatok nyílhatnak meg előttünk, a férfiak és a nők együtt szolgálása előtt: ne féljetek. Ne féljetek a nőktől…

Tudom, a büszkeség ilyenkor azt mondatja, hogy én aztán nem félek… De valójában ott húzódik, talán valahol tudat alatt, az a sok évszázados és sok évezredes torzulás, ami a “biztonság kedvéért” azt mondatja az emberrel, hogy jobb, ha be van fogva a nők szája. Úgy érzitek, nem tudtok mit kezdeni ezzel, és nem szeretnétek leszámolni ezzel, hiszen az egyházban is annyi bonyodalom és felfordulás történt már a rosszul kezelt helyzetekből, a rossz hátterű, lelkületű női szolgálatokból. Kérlek, ne engedjétek, hogy a félelem által az ellenség csak erre fókuszálja a figyelmeteket. Tudjátok jól, hogy nemcsak nők által történtek olyan dolgok, amik bajt okoztak egy-egy helyzetben, hanem férfiak által is, jócskán… És ott vannak az ellenpéldák is: alázatos, krisztusi jellemű, de karakán hölgyek szolgálnak sokak által elismert módon világszerte – elég ha az utóbbi hetekben Magyarországon járt szolgálókra gondolunk, mint például Dr. Sharon Stone, vagy Amanda Buys, és még természetesen lehetne sorolni tovább, ugyanúgy a magyar szolgálók közül is. Őket csak mint sokak által, nemzetközileg ismert példákat említettem meg.

Attól fél a férfi, hogy a nő tévedését, téves döntését, vagy akár egy helytelen hozzáállását nem fogja tudni jól kezelni. Erre is csak Krisztusban van igazi megoldás. Nem csak az, hogy abban az adott helyzetben vajon hogyan fogunk reagálni – teljes szeretettel és az igazság szeretetével egyszerre! A Szent Szellem mindig segít! – hanem az is a megoldás része, hogy eleve egy ilyen “kultúrát”, egy ilyen légkört alakítunk ki a közösségeinkben, ahol mindenki biztonságban és egyenlőképen megtisztelve érzi magát. Nők és férfiak egyaránt. És természetesen itt elsődleges szerepük van a pásztoroknak, az elöljáróknak, akik kiemelkedő példaképként tudják képviselni a Krisztusban helyreállított természetet, a félelemmentes, szeretetteljes, felelősségre mutató, ugyanakkor a Krisztusban kapott teljes szabadságot és örökséget érvényesítő pásztorlással.

Gondoljunk bele: mindannyian Krisztus társuralkodói vagyunk! Vele együtt lettünk ültetve a mennyei helyeken! Mivel Krisztusban nincs sem férfi sem nő, ezért férfiak és nők egyaránt, mi is társuralkodók vagyunk egymás mellett – mint hajdanán, az Éden kertjében, amikor még nem volt elrontva semmi, amikor csak annyit kellett volna csinálni, amit Isten mondott, és semmi többet hozzátenni.

Amikor Isten valamikor régebben kihozott engem egy olyan légkörből, ahol az uralkodás és a félelem fertőzte meg a kapcsolatokat, akkor az első helyreállító tanács, amit a Szent Szellem mondott nekem, a következő volt: „Ne félj — és ne kelts félelmet!”

Ezt a jó tanácsot szeretném továbbadni, mind a férfiaknak, mind a nőknek.

Boldog nőnapot – és új távlatokat kívánok mindenkinek, csakis Krisztusban!

Országh György
a Prófétai Napló szerkesztője