Az életadó vigasztalás

Az ember életét végig kíséri az a vágy, hogy megvigasztalják: egy térd felhorzsolásától kezdve egészen az életeket megreccsentő tragédiákig. Teljesen természetes, hogy vágyunk erre, hiszen Isten teremtett bennünket ezzel az igénnyel.

A János 14:15-17 verseiben a Szent Szellemről, mint Vigasztalóról esik szó (Károli). Más fordítások Segítőről, Pártfogóról beszélnek, ami véleményem szerint a Vigasztaló szerepéhez szorosan köthető, vagy még inkább erősíti annak jelentését. Mindenesetre az ige arról beszél, hogy a Szent Szellem olyan Személy, aki mindig velünk van: nem alkalmi vendég, aki olykor betoppan hozzánk, hanem úgy fejti ki a vigasztaló munkáját is, hogy szüntelen jelen van.

Ahogy azon gondolkodtam, Isten miként vigasztal, az jutott eszembe, hogy nagyon gyakorlati módon. Az elkeseredett, gyermektelen Anna gyermek áldásban részesül (1Sámuel 1:15-18); amikor Illés nyomába erednek a királynő utasítására, hogy elkapják, Isten élelemmel látja el, és olyan helyet biztosít neki, ahol lehajthatja a fejét, a rá váró,  hosszú út előtt (1Királyok 19:5-6); Jézus pedig azt az asszonyt gyógyítja meg, aki vérfolyásos betegsége miatt már minden pénzét orvosokra költötte, és a hasztalan várt gyógyulás miatt pedig reménytelennek látja a helyzetét (Lukács 8:43-48).

Mennyire vigasztaló lehet valakinek az, ha sokat kell egyedül lennie, és meghívják egy ebédre vagy egy jó kis beszélgetésre, kifejezve ezzel törődésüket; ha elveszít egy számára fontos embert, és a gyász első, legintenzívebb és legbénítóbb szakaszában kétkezi, ház körüli teendőkben nyújtanak segítő jobbot neki, vagy csak szavak nélkül támogatják. Mekkora támaszt jelenthet, ha felelős pozícióban lévő embert biztosítani tudunk arról – és itt elsősorban nem szavakkal, hanem tettekkel –, hogy mellettük állunk. Tudjuk, hogy a vezetők élete a legmagányosabb lehet, és nem is biztos, hogy egyszerű dolog számukra olyan embereket találni, akikben megbízhatnak, hogy a munkájuk terhét közösen cipeljék. A kitartásunk és a támogatásunk annyira bátorító és vigasztaló lehet a számukra, amennyire nem is gondoljuk!

Az Ószövetségben található egy olyan példa, amelyet esetleg szeretünk egy karnyújtásnyira távol tartani magunktól abban az értelemben, hogy nem tudjuk, mit is gondoljunk róla pontosan. Vagy talán azzal a gondolattal nem tudunk mit kezdeni, hogy mi lenne, ha velünk, Istent ismerő és szerető emberekkel is ez megtörténne. És mert nehéz lehet szembenéznünk a következő kérdésekkel: miért szenved az igaz ember, és miért él jól a bűnös, honnan ered megannyi baj, szenvedés és nyomorúság a földön, van-e ezeknek célja és lényege, és összeegyeztethető-e a rossz és az igazságtalanság egy jóságos és igazságos Isten létével?

 

destroyed-houses-2663558_1280

Jób történetét szinte mindannyian ismerjük, tudjuk, hogy a vagyonát, állatállományát és gyermekeit is egy szempillantás alatt elveszítette. Tragédiák sorozatát éli át ez a férfi. Majd jön a három jó barátja, akik egy hétig csendben „vigasztalják”, utána azonban szóra nyitják a szájukat. De jobb lett volna, ha továbbra is hallgatnak! Arra próbálják ugyanis kihegyezni a mondanivalójukat, hogy Jób a bűnei miatt szenved, mondván minden szenvedés valamilyen bűn következménye.

Nem tudom, hogy ki volt már olyan helyzetben, amikor kétségbeesetten vigasztalásra szorult, és elpanaszolta baját bizonyos keresztény testvéreknek, akik nem hogy enyhítették volna a szenvedését, hanem csak tovább növelték a kínját. Ugyanis a tragédia, a halálos betegség diagnózisa, a válás okozta mélységes fájdalom, egy gyermek elvesztése, bármilyen bántalmazás, már önmagában rettenetesen nehezen elviselhető lehet, és le tudja bénítani az embert – legalábbis egy időre. Erre még mi is rápakolhatunk egy lapáttal, ha abbéli buzgalmunkban, hogy ráleljünk a probléma gyökerére, azt mondjuk, hogy az illetőnek nem elég nagy a hite, esetlegesen bűn van az életében. Egyszóval: keressük a felelőst, és szavaink azt közvetíthetik, ez a valaki nem lehet más, mint saját maga.

Ismeretes egy fogalom háborúk kapcsán, az úgynevezett „baráti tüzek”. Amikor ilyesmi történik, akkor a sereg a saját embereit, vagy a velük együtt harcoló szövetségeseket támadja meg, tehát valamilyen okból kifolyólag nem az ellenséget „tekinti” célpontnak , hanem a sajátjait. Többször volt már nekem is az a benyomásom, hogy vigasztalás címszó alatt a szavainkkal a sajátjainkat lőjük. Volt olyan szakasz az én életemben is, amikor nem tudtam mit kezdeni a lelki bajaimmal, és kétségbeesetten kerestem a segítséget a keresztény közösségben. Egy idő után azonban olyan kemény, netán félresiklott válaszokat is kaptam, amelyek épp, hogy gátolták, hogy ráakadjak a kimenekedés útjára.

Talán akkor érhetjük ezt meg még inkább, ha esetleg minket ér hasonló szívfájdalom, vagy olyan tragédia, amellyel kapcsolatban korábban – netán végig sem gondolva szavaink hatását – felkínáltuk nézeteinket, véleményünket és „vigaszt” nyújtó szavainkat. Ahogy pedig fordul a kocka, saját bőrünkön érezzük ezeknek a szavaknak a súlyát, azok hasító voltát, és lelket mardosó hatását. Hiszen amikor mi kerülünk olyan helyzetbe, hogy nekünk lenne eszméletlenül szükségünk a vigasztalásra, és ehelyett esetenként bántó szavakkal és meg nem értéssel találjuk szembe magunkat, akkor törünk össze. A megtöretés folyamatában – amikor is nagyon mélyen megértjük, hogy mennyire kegyetlenül nehéz nem csupán a veszteségekkel szembenéznünk, hanem az értetlenséggel is –, megszülethet, és sokszor világra is jön egy másféle szemlélet, ami pedig már az a valóságos, Istentől fakadó, Szellem általi vigasztalás.

Az Isten atyai szívéből fakadó vigasztalás pedig olyan, hogy a nagy baj idején nem az okot és a felelőst keresi, hanem a vállát nyújtja, amin sírni lehet. Hányan számoltak be arról, hogy betegágyuk mellett milyen bensőséges közösséget éltek át Jézussal, aki tényleg mindenkinél közelebb lépett hozzájuk a nehéz időszakban. Akinek mindig volt egy-egy jó szava, aki szakadatlan kifejezte az együttérzését, és biztosított bennünket arról, hogy velünk van. Amit egyébként jól tudunk, de egy-egy keményebb időszakban ez számos módon megerősödhet bennünk. Jelenlétének közelsége olyan, mint egy bársonyos takaró. Átölel és magához von. Természetesen Isten mindenkinél jobban tisztában van a miértekkel, látja a „felelősöket” is, de tudja azt is, hogy mikor minek van itt az ideje. Ha nem jól időzítené egy-egy ilyen feltáró üzenetét, akkor esetleg úgy érezhetnénk magunkat a szavaitól, mint a fentebb említett baráti tüzek. Természetesen, Isten ilyet soha nem fog tenni! Az Atya szívének a szándéka mindig az építés, a megváltás, és egy-egy ilyen helyzetben jól tudja, hogy a mennyei vigasztalásra van szükségünk.

30074212_2209370282458732_1152278876_o

Ahogyan a Prédikátor könyvének harmadik fejezete is mondja, hogy „mindennek rendelt ideje van”. Úgy gondolom, hogy egy-egy ilyen szenvedéssel-kínokkal tűzdelt időszakban Isten elhozhat egy sokkal mélyebb istenismeretet. A naponként bemutatott hűséges szeretetének, kedvességének és gyengédségének velejárója az is, hogy meglátjuk, mekkora szíve van, és mennyire megbízható. Milyen fantasztikus, hűséges és támogató személy! Ez az ismeret pedig nem csupán azt alakítja át, ahogyan másokat fogunk vigasztalni, hanem erős alapot képez a jövőre nézve is: ha ebben az élethelyzetben velem volt Isten, másban is számíthatok rá! Igazzá válik az az ige, ami arról szól, hogy amilyen vigasztalást mi nyertünk, olyan vigasztalással fogunk másokat vigasztalni (2Kor 1:3-4). Mivel az Atya úgy vigasztalja népét, mint anya a gyermekét, ilyen módon mi is a legmélyebb vigaszt tudjuk majd nyújtani másoknak.

Évekkel ezelőtt olvastam egy könyvet, amiben arról is szó esett, hogy az igazság mikor nem szabadít meg bennünket. Erre talán felkapjuk a fejünket, hiszen jól ismerjük az igét hogy az igazság szabaddá tesz (János 8.32). Abban az esetben azonban, ha kárhoztató, bántó módon szóljuk, nem éri el az emberek szívét. Mert sokkal inkább ostorcsapásként élhetik meg az emberek, akik elsősorban a mögöttes – helytelen – lelkületet érzékelik,  így pedig az igazság nem tudja elvégezni a szabadító munkáját. Noha az igazság attól igazság marad, csak ilyen formában hallva nem feltétlen tudjuk elhinni vagy alkalmazni. De olyan is lehet, amit már korábban említettem, hogy nem a megfelelő időben hangzik el. Ha meg tudjuk várni a helyénvaló időzítést, akkor az igazság betalál és megtermi a gyümölcsét (Példabeszédek 25:11).

„Aki pedig prófétál, emberekhez szól, épülésre, vigasztalásra és bátorításra” (1Korintus 14:3, Revideált Károli). A prófétálás egyik alap pillére a vigasztalás. Amikor Isten látásmódját tudjuk közvetíteni, vagy épp megerősítünk egy már korábban kijelentett igazságot, akkor ez lehet bátorító és vigasztaló. Ez pedig hitem szerint az az örökkévaló perspektíva, miszerint a menny felé tartunk. Bármilyen nehézségen, fájdalmon és szenvedésen is kelljen jelen pillanatban átmennünk, Jézus mennyei hont készít nekünk, ahol minden könnyet letöröl majd a szemünkről. A menny pedig a Jézusban hívőket szeretettel és örömmel várja, és olyan „világ” lesz az, amit itt a földön el sem tudunk képzelni.

Olykor olyan érzésem támad a vigasztalással kapcsolatban, mintha egy leheletnyivel kevesebbre tartanánk, mint azokat az „informatív” próféciákat, amelyben Isten feltárja a jövőt. Jelentéktelenebbnek azoknál a buzdító, erőteljes szavaknál, amelyek felizzítják a lelket. Azonban a vigasztalás szó is ott szerepel az építés és bátorítás mellett, ezzel kifejezve ezeknek a megnyilvánulási formáknak az egyenlőségét.

Élt egy férfi, aki a tengerparton sétálgatva folyton bedobta a vízből partra vetődött kagylókat. Egy-egy ilyen séta során csak párat tudott visszadobni a több százból. Megfordulhat a fejünkben, hogy akkor ennek mi értelme?! Hisz milyen sok úgyis kint marad! Igen, de azoknak, akik újra a vízben találták magukat, nekik ez az életet jelentette! Így gondolok én a vigasztalásra: lehet, hogy nem látványos, nem feltétlen a „legnépszerűbb” prófétai szó, de annak, akinek adják, életmentő lehet!

30173894_2209349915794102_471825747_o

Hatalmas erő, mélység és érték van ebben az „elfelejtett” vagy kevésbé használt nyelvben, mellyel ha jól élünk, valóságos, Istentől fakadó életet közvetíthetünk.

„Áldott legyen az Isten — Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja —, akinek irgalma bőséges, és aki minden vigasztalás és bátorítás forrása. Ő biztat és bátorít bennünket minden bajban, hogy mi is meg tudjunk vigasztalni és erősíteni másokat, amikor ők vannak bajban. Ugyanúgy bátorítjuk őket, ahogyan Isten is megerősített bennünket. Mert amilyen bőségesen kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, ugyanolyan bőséges megerősítést is kapunk Krisztus által” (1Korintus 1:3-5, EFO).

Végezetül pedig hallgassuk meg ezt az éneket, amely szépen kifejezi, hogy Isten mindig velünk van. Ez pedig az egyik legnagyobb vigaszunk!