A szenvedés értelme: az Isten megismerése

szenvedes

Vajon hányan hallottuk, hogy ha megtérünk, megismerjük Istent, „minden” jobbra fordul az életünkben. Olykor azt gondolhattuk, vagy az üzenetek azt is sugallták: az életünkben lévő problémák majd megoldódnak, és „boldogan élünk, míg meg nem halunk”. Noha a megtérésünkkor a szellemi halál állapotából kikerülünk, és örök életet nyerünk, azért a probléma mentes élet még várat egy kicsit magára – legalább is, míg el nem jutunk a mennybe.

Istennek határozott elképzelése van az életünkre nézve, pontosan ismeri a forgatókönyvet, melyet jóságából szeretne kivitelezni. Ám az ebből a jóságból fakadó, életünkre szabott tervek és célok sokszor nem olyan módon kerülnek megvalósulásra, ahogyan azt mi elgondoljuk. Ha őszinték vagyunk, akkor ezek a kivitelezési formák, melyeket Isten néha megenged, talán a keresztény szótárunkban sem léteznek. A kérdés csupán annyi, hogy Isten szótárában és a Bibliában léteznek-e.

Amennyire eddig az életem során megismerhettem az Urat, azt kell mondanom, hogy az életünk eseményei mögött meghúzódik egy Isten számára elsődleges cél: hogy olyannak ismerjük meg Őt, amilyen valójában.

Isten nagylelkűsége és szeretete hangosabban szól, mint bármi ezen a világon, hacsak Jézusra tekintünk, és a halálára! De ebbe Jézusnak bele kellett halnia, nem létezett semmilyen olcsó megoldás, és nekünk is szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a mi életünkben sem létezik könnyű megoldás, ha Isten szívét, személyét és útjait a maga valóságában akarjuk megismerni.

Szívesen látjuk Jézus kezének a nyomait az életünkben, a földre irányuló áldásokat, az egészséget, a sikeres karriert, a lelki békességet – és ezeket olykor boldog örömmel nyújtja át nekünk az Úr -, de vajon ugyanilyen kicsattanó örömmel tudjuk kezelni a kevésbé kellemes dolgokat is?

A következő sorok elsősorban azoknak szólnak, akik életében egy-egy szenvedéssel teli helyzet Isten akarata. Mert hogy ilyen is van. Nem térek ki a cikkemben részletesen azokra a nézetekre, amelyek a szenvedéssel kapcsolatban fellelhetők a kereszténység különböző irányzataiban. Nem szeretném azonban, ha azt gondolnánk, hogy a kínoktól-bajoktól, szenvedésektől az életünk magasztosabb lesz, vagy hogy tehetetlenül minden bajt Isten akaratának kellene tekintenünk, tehát nincs is értelme harcolni a gonosz ellen, aki sokszor csőstül szabadítja ránk a borzalmakat. De ennek az ellenkezőjét sem mondom, hogy mindig biztosak lehetünk abban, hogy ha harcolunk, a bajoknak vége szakad: főleg, ha Isten akaratából szenvedünk. És nem kell kétségbe sem esnünk, ha olykor szembe találjuk magunkat nehézségekkel, gondokkal. Egyet azonban mindig tudhatunk: nagy “jutalma” van a szenvedéseknek, mert Isten mindig bemutatkozhat bennük. Származzanak azok akárhonnan is.

Pál apostol az Újszövetség legtöbb könyvének szerzője, aki nem csupán hatékonyan, és hosszú ideig hirdette a pogányok között az evangéliumot, hanem írásai a ma élő hívő embereknek is útbaigazítást, vigasztalást és reménységet jelentenek. Felbecsülhetetlen gazdagság tárul elénk ezekben a levelekben, írásokban, melyekben nagyon szépen kirajzolódik Isten személye. Talán épp ezért nyúlunk többször ezekhez a levelekhez a hétköznapokban, mint magukhoz az evangéliumokhoz, de ez egy másik cikk témája.

Az Isten megismerése azonban nem jön instant módon, vagy épp magunk kreálta utakon – bár azt sem állítom, hogy mindenkinél egyforma módon történik, tehát nem lehet teljes mértékben leegyszerűsíteni ezt a kérdéskört. Ha azonban nehézségekbe, bajokba kerülünk, szenvedés vagy épp veszteségek érnek bennünket, ezek mindennél „hatásosabb” eszköznek bizonyulnak Isten kezében arra nézve, hogy Őt megismerjük.

Pál apostol maga így vall az életéről: „Ha valaki merészel dicsekedni, akkor én is dicsekedni fogok! Úgy mondom ezt, mintha bolond lennék. Többször zártak börtönbe, többször korbácsoltak meg, többször forogtam halálos veszedelemben, mint ők. Zsidóktól ötször kaptam negyven botütést egy híján, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja” (2Korintus 11:21b-22b; 24-28). Pál apostol nem csupán felsorolja, hogy milyen szenvedések érik, hanem dicsekszik velük. Már pedig akkor dicsekszünk valamivel, ha azzal van tele az életünk, és ha értéknek tartjuk. Semmi szégyellni valót nem mutogatunk másoknak, lám-lám mivel rendelkezünk, de ha ország-világ előtt tudatni akarunk valamit, akkor eldicsekszünk vele.

Pál apostolnak megtérése előtt maga az Úr jelzi, hogy mennyi szenvedésen kell majd keresztül mennie. Szinte ledermedünk, ha ennyi bajt látunk így együtt! Gondoljunk csak bele, ezek a csodás levelek, amelyből annyit épülünk, ilyen háttérben születtek! De ami még ennél is fontosabb, azért tudják olyan hitelesen és szívhez szólóan kijelenteni Istent, mert Pálnak a szenvedés kohójában megolvadt szíve készségessé vált arra, hogy befogadja az igazi istenismeretet.

Eszünkbe juthat még Jób esete, aki szinte mindent elveszített az életben, ami emberileg nézve fontos – gyerekek, állatállomány, barátok, földi biztonság-, akiről ezt írja az Ószövetség: „Uram, eddig csak hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak!” (Jób 42:5). Mi is sokszor csak hallomásból ismerjük az Urat, leginkább akkor, ha mi szeretnénk meghatározni, hogy milyen istent kérünk az életünkben, vagy Isten milyen legyen hozzánk. De amikor egy-egy komoly betegségen, veszteségen vagy épp nehézségen átmegyünk, és Jézus mindent elsöprő közelségét átéljük, valami olyan dologra nyílnak meg a szellemi szemeink, amit addig nem láttunk. Istenre magára. Ahogyan ez Jób esetében is történt.

Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy az öröm pillanataiban vagy épp olyan életszakaszban, amikor elhalmoz bennünket a sokféle látható áldás, az élet több területén, akkor nem ismerhetjük meg Őt? Természetesen minden életeseményben meglátható valami Istenből, és ezeket is felhasználja az Úr – de a fájdalom különös „képességgel” bír a tekintetben, hogy megnyíljanak a szemeink Isten személyére.

Jézus rendszeresen felment éjszakánként a hegyre imádkozni, Atyjával időt tölteni, egy-egy zsúfolt nap után. Nem is vitathatjuk, hogy Jézus Atyával való kapcsolata a legmélységesebb és legbensőségesebb abból a szempontból, ahogyan itt a Földön valaki megismerheti az Örökkévalót. De mit jelentett ez Jézus számára? Fájdalmak férfijává kellett lennie, betegség ismerőjévé, sok meg nem értéssel és elutasítással találkoznia, kínok között meghalnia és az Atyjától egy rövid ideig elszakított állapotban lennie. Jézus megismerte a legkínzóbb mélységet a fizikai fájdalom terén épp úgy, mint szellemi értelemben. Testét és lelkét a kegyetlen halál megsemmisítette. Legalább is egy rövid ideig úgy látszott, hogy mindennek vége! De jól ismerjük a történetet, Jézus harmadnapra feltámad, legyőzi a halált, ami nemcsak számára jelenti újra a meghitt apa-fiú kapcsolat folytatását, hanem ezen a téren számunkra is útnyitóul lett. Azért, hogy milliók és milliók találják meg az évszázadok során ezt a bensőséges kapcsolatot a Mennyei Édesapával.

Milyennek ismerte meg tehát Jézus az Atyát? Jézus nem fordult el az Édesapjától, mert annyi baj és kín volt osztályrésze. Nem úgy látta, mint egy Kegyetlen Urat, aki esetleg örül gyerekei fájdalmán. Nem olyannak ismerte meg, mint Akiért nem érdemes élni, vagy meg kell Vele szakítani a kapcsolatát, mert nem jöttek be a számításai, mert sokkal “nehezebb” lett így az élete. Nem! Jézus is, sok hit hőssel együtt – Mózessel, Dáviddal, Pál apostollal – meglátta és megértette, hogy Isten a Szeretet. Mindent ebből a szeretetből tesz, sőt még az emberi ostobaságból, tudatlanságból vagy a gonosztól származó nehézségekben is fel tudja fedni magát, bemutatkozik nekünk a maga valójában.

Amikor a Zsoltár írójával együtt a szívünkből felszakad ez az ima: „Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem (Zsoltár 25:4), akkor Isten tényleg feltárja magát. Lehet, hogy jönnek majd számunkra érthetetlen kanyarok az életben, fájdalmak, netán időnként több kérdésünk lesz, mint válaszunk, de Isten tudja, mit tesz: útjait, ösvényeit valóban kibontja előttünk.

Olykor Isten a szeretetéből nem tenne meg, vagy engedne meg bizonyos dolgokat az életünkben, de a bölcsességében látja a kívánatos végeredményt és a hozzá vezető utat. Ezért azt is vállalja, hogy velünk sír, ha arra van szükségünk, de eljuttat odáig bennünket, hogy megismerjük Őt. Mint ahogyan egy szülő látva a gyereke életében lévő vadhajtásokat, olyan szigorú fegyelmező eszközökhöz nyúl, amelyek garantálhatják hosszú távon a fejlődést és növekedést.

A lehető legrosszabb dolog, amit tehetünk, ha nem értjük Istent, nem találunk válaszokat a “miért”-jeinkre, vagy ha azt látjuk a szemeink előtt lebegni, hogy nem ezt ígérték nekünk, amikor keresztényekké lettünk, hogy csendben vagy épp fennhangon „kijelentjük” magunkban: Istent nem érdemes követni. Mi értelme így ennek az egésznek?! Ha nem térek meg, lehet, hogy kevesebb bajom van, illetőleg a nem hívők is pont ilyen bajokkal küzdenek! Akkor én miért kövessem az Urat? Ha a felszínen történő dolgokat látjuk csupán, és az elkeseredettségünknek engedünk, akkor tényleg megfogalmazódhatnak ilyen gondolatok bennünk. Nagyon sok nem hívő embert az ehhez hasonló sötét gondolatok a sírba küldik. De mint ahogyan Jézus Atyjától való elszakítottságának is az adott értelmet, hogy végül nem a halál győzött, és volt egy magasabb rendű cél, a mi életünkben is van: Isten megismerése, mely mindennél többet ér. Annak a szeretetnek az átélése, mely nem másolható, máshol nem található, kizárólag Istennél. Ma már a gonosz a legtöbb szellemi dolog másolatára képes – „kijelentésekre”, „gyógyításra”, „szabadításra” – de erre a szeretetre nem. Ez a szeretet odáig képes bennünket eljuttatni, hogy az ellenségeinket is szeressük. Ehhez a fajta szeretethez pedig biztosan nagymértékű összetöretésre van szükségünk, amihez ugyancsak rengeteg nehézség árán juthatunk.

Látnunk kell tehát, hogy sokszor ezek a nehéz dolgok csupán eszközök egy minden kincsnél többet érő istenismeret elnyeréséhez, mennyei perspektívához, melyekhez semmilyen más módon nem juthatunk el.

Ide kívánkozik Dosztojevszkij egyik sora: “Minden veszteség és nélkülözés ellenére amelyben részem volt, szenvedélyesen szeretem az életet!” Ha sok-sok kemény dolog is vesz bennünket körül, de az életünkben olyan zamatos, mennyei „ízek” és “illatok” jelennek meg, mint az örömnek és szeretetnek vonzó elegye, akkor ez mások előtt is kívánatossá teheti Jézus Krisztus követését és megismerését. Mellesleg értékelhetjük és szerethetjük azt az életet, amelyet ajándékba kaptunk.