Csodák és hit – avagy mi volt előbb: a tyúkcsodák vagy a hittojás?

tyúk_tojás_csibe

Régi dilemma, hogy ha a tyúk a tojásból kibúvó kiscsibéből van, a tojást viszont a tyúk tojja, akkor melyik volt előbb, hiszen mindkettőnek szüksége van előzőleg a másikra. A leglogikusabb következtetésnek az tűnik, hogy a tyúk volt előbb, hiszen Isten állatokat teremtett, amelyeket aztán megáldott a szaporodás képességével. Így lesz a tyúkból tojás, a tojásból meg tyúk, és így tovább.

No, de nem is ez a mai cikk témája. Belebotlottam a nagyvilág közösségi hálóján egy neves embernek tulajdonított idézetbe, miszerint „A csodákból sosem lesz hit! – A hitből viszont csodák születnek!” („Miracles never produce faith! – Faith produce miracles!”), mondotta – állítólag – Mark Biltz. Eszem ágában sem lenne kötekedni az ismerőseim facebook posztjaival, csak az a helyzet, hogy ez az idézet, legalábbis az első fele, pont rezonál egy olyan, sokak által hirdetett szemléletre, amely hadban áll Isten szándékával – én pedig ezzel a szemlélettel állok hadban – régóta, és mostanában újra aktuális lett. Számomra nyilvánvaló, hogy a Biblia másról tesz bizonyságot.

És nem csak, hogy bizonyságot tesz, de nagyon komoly céljai vannak Istennek azzal, hogy igenis, létfontosságú hitet generáljon az emberekben a csodák láttán.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az állítás második fele önmagában igaz, a hitből valóban fakadnak csodák, ennek tehát örülök, és támogatom. Viszont az első fele egyszerűen egy nagy hamisság. Úgyhogy az emberek iránti kellő tisztelettel (mind a posztoló, mind az idézet eredeti kopirájt tulajdonosa iránt), szeretném lerombolni az okoskodásnak ezt az erődítményét, minél több ember gondolkodásában. Tudva, hogy nem emberek ellen tusakodom, hanem szellemiségek ellen, és Isten fegyverei, amelyek nem fizikai természetűek, elég erősek ahhoz, hogy lerombolják azt, ami Isten ismerete ellen emelkedik – pont azon a területen, ahol Istent ismerő embereknek kellene lenniük: a kereszténységben.

Nem kellett nagy kutatást végeznem ahhoz, hogy azonnal tudjam: Jézus földi szolgálata is ennek az állításnak az ellenkezőjéről szólt. Ki mondhatná azt, hogy “sosem” lesz hit a csodákból, aki hiszi, hogy igaz, amit János apostol írt a beszámolójában, amikor Jézus borrá változtatta a vizet: “Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne. (János 2:11)

A 11. fejezetben pedig Lázár feltámasztásáról van szó, ami szintén egyértelmű csoda volt. Miután Lázár kijött a sírból, ezt mondja a Szentírás: Ekkor sokan hittek benne azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához és látták, amit Jézus tett.” (János 11:45) Olyannyira jelentőségteljes volt a zsidók hitrejutása ennek a csodának a nyomán, hogy azonnal azon tanácskoztak a főpapok, hogy hogyan lehetne megölni Jézust (v.47-53). Sőt, később arról is olvasunk, hogy a feltámasztott Lázárt is meg akarták ölni, mert sokan miatta hittek Jézusban (János 12:10-11).

De nemcsak Jézus szolgálata alatt történtek ilyenek. Az ApCsel 9 végén Dorkászt (Tábitát) támasztja fel Péter, amelynek ugyanez, a hitrejutás lett a következménye: “Elterjedt ennek a híre egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban.(ApCsel 9:42)

Nem akarom az összes igehelyet előkeresni, ami azt bizonyítja, hogy a csodák igenis, tudnak hitet kelteni az emberekben. Ami a lényeg, hogy nem csupán egyes eseteket látunk, amikor a csodák láttán, hallatán az emberek hitre jutnak, hanem ennek a jelentőségét is láthatjuk, azaz Isten szándékát ezekkel. A Márk evangéliuma végén a feltámadott Jézus kiküldi az apostolokat, hogy hirdessék az evangéliumot mindenkinek. Miután felsorolja, milyen jelek követik azokat, akik hisznek (gyógyulások, démonűzések, egyéb természetfeletti történések), azzal zárul a beszámoló, hogy “Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel. (Márk 16:20) Nem véletlen, hogy az ApCsel 11:20-21 szerint, miután a Jeruzsálemből elüldözött hívők a görögöknek is hirdették Jézust, “az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek”, és megtértek.

Itt a fordulópont ebben a szellemi harcban. Letagadhatatlan, hogy Istennek kifejezetten az az akarata, hogy az igehirdetést kísérő jelek megerősítsék azt, amit hallanak az emberek, tehát hogy hiteles legyen számukra az evangélium. Megbízható, hihető. Joppéban már egy ideje ott volt a keresztény közösség, viszont Tábita feltámasztása után jutottak hitre sokan a városban. A bizonyságtételüket bizonyára ismerték, hallották, hogy ezek Jézusban hisznek, de amikor ez a jel, ez a természetfeletti esemény alátámasztotta azt, amit eddig hallottak tőlük, akkor a csodának a hatására hit fakadt bennük.

Nem mondhatjuk tehát, hogy “soha”, mivel ez egyáltalán nem igaz. Persze, azt sem mondhatjuk, hogy mindig, hiszen számos utalást olvashatunk a szentírásban, különösen Izráel történelmében, amikor hiába látták Isten csodáit, a nép nagy része mégis a hitetlensége miatt nem ment be az ígéret földjére. Ahogy Lázár feltámasztása után sem jutott mindenki hitre. Ennek ellenére ez egy kulcsfontosságú esemény volt Izráel népének az életében, a Messiásban való hitük tekintetében. (Gyakran szoktuk mondani, mintegy prédikátori szófordulatként, hogy a nem sokkal ezek után, a virágvasárnapon még hozsannázó, a Messiást ünneplő sokaság, pár nappal később már azt kiabálta Pilátus előtt, hogy “feszítsd meg”. Habár a felszínes emberek hajlamosak lehetnek ekkora fordulatot venni, arra egyáltalán nincs bizonyíték, hogy pont ugyanaz a sokaság volt a szereplő mindkét helyszínen. A közös szereplők inkább elsősorban a csodákat rosszalló, illetve a Messiás ünneplését rosszalló főpapok voltak: “Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták azokat a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltották: “Hozsánna a Dávid Fiának!” – haragra lobbantak…” Nincs jogunk tehát elvitatni a hitre jutottak hitének a megmaradását, például a gyermekek megnyilatkozását.)

Nincs jogunk elvitatni a csodák szerepét a hit megszületésénél. Isten ad jeleket, csodákat, hogy alátámassza a hirdetett igazságot. És az emberek hitre jutnak, sokan, sokszor. Értem én, mert sokszor hallottam már, mi a célja jószándékú hívőknek ennek a tagadásával. Az a céljuk, hogy ne “csodákat hajszoló, felszínes” hívők legyünk. Csak az a gond ezzel, hogy a legtöbb ilyen üzenetbe észrevétlenül van belecsomagolva, elrejtve, egy erősebb “falat”, aminek már nem csupán ilyen jótékony hatása van. A rejtett falat ebben az uzsonnacsomagban azt a hatást fejti ki, hogy MONDJ LE a csodákban való gyermeki hitedről. Tulajdonképpen a folyamat másik részét akasztja meg ez a szemlélet: azt, hogy a csodák érdekében minél inkább lehessen bennünk hit…

Pedig Jézus azt mondja, hogy ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem tudunk belépni a királyságba. Valóban, nem csodákat “hajszolóknak” kell lennünk, viszont a csodákat Isten természetének a részeként, Isten körül mozogva hétköznapinak kell tekintenünk. Istent szerető és Őt kereső emberként természetesnek kellene vennünk, hogy a csodák is ott vannak az atmoszférában Isten körül.


Mielőtt befejezem, nem tudok elmenni amellett, hogy kifejezzem: tisztában vagyok a másik, ezt tápláló, mögöttes szemlélettel is: a szenvedés teológiájával. Miszerint Isten azért ad szenvedéseket nekünk, hogy ezzel vigye véghez valamelyik akaratát az életünkben – és persze “nem tudhatjuk”, hogy melyik szenvedés az Isten akarata az életünkben, talán mindegyik… (NEM!) A “Legyen meg a te akaratod” téves, sőt, beteges értelmezéséből táplálkoznak folyamatosan ezek a teológiák, szemléletek. Erről is kell beszélni. Habár ez a kérdéskör már túlmutat ennek a cikknek a keretein (de attól még kell ezzel foglalkozni, amire keresni fogom a lehetőséget), egy dolgot már most tudnunk kell, ami tény, és túl gyakori tapasztalatom: a szenvedés-teológia és a csodákról lebeszélő erőlködés mögött súlyos csalódások, csalódott emberek találhatók. Akiknek, miután borzalmas dolgok történtek az életükben, miközben ők Isten beavatkozására számítottak, ez után a megtörés után sajnos könnyebb volt elfogadni a puzzle darabkáinak egy olyan összeállítását, amely habár nem ad teljes képet, de megelégednek azzal a végső mondattal, amikor felállnak a szőnyegről az összekényszerített darabkák és a befejezetlen kép láttán: “Nem tudjuk.” Ez mintegy megnyugtatja őket. De tudom: nem ők tehetnek róla! Sokunk számára elképzelhetetlen, mit éltek át és élnek át még most is ezek a testvéreink. De sajnos vannak köztük néhányan, akik ha olyanokkal találkoznak, akik mégis tovább tudnak lépni, mert mernek még hinni, hogy van ennél több, akkor inkább teológiai szóharcot indítanak ellenük, a csodákban való gyermeki hit ellen (úgymond, a “csalódások megelőzése érdekében”). Sajnos van kapaszkodójuk, mert valóban vannak a gyermeki hiten túllépő, a másik végletbe eső, mindenféle természetfeletti megnyilvánulást erőltető (egy idő után imitáló) hívők is, és ezekre hivatkozva öntik ki “jóakaróink” a fürdővízzel együtt a gyermeket is…

Én viszont azon fogok dolgozni – hiszem, hogy az Úrral együttműködve – hogy a “gyermek” megmaradjon bennünk, hogy a királyságban szabadon mozogjunk, vagy ha kell, a szívünkben meggyógyuljunk és újra visszakerüljön belénk az a “gyermek”, a hússzívű, a tisztaszívű, aki meglátja az Istent. Hogy újra hitre jussunk, látva és hallva az evangéliumot alátámasztó csodákról szóló bizonyságokat, és így, a csodák hatására felfakadó hit alkalmazásával mi is egyre több csodát éljünk át, ami még több embert juttat hitre… Mint a tyúk és a tojás: ne álljon meg az élet, amit Isten teremtett.