A kegyelem és a tanítása

Egyfajta “coming out” a részemről, a kegyelemmel és a mára kialakult helyzettel kapcsolatban.

Előre leszögezem: amit oly sokszor felhoztak a kegyelemről szóló tanítással szemben, miszerint felelőtlenségre és a bűnökben való megmaradásra bátorítja az embereket, ahhoz a mentalitáshoz semmi közöm. Mint ahogy sok félreértett, vagy szándékosan rossz színben feltüntetett tanítónak sincs köze hozzá. Aki ezt nem akarja elhinni, az menjen a maga feje után továbbra is, de ne mondja, hogy Jézus tanításainak a követője, Ő ugyanis azt mondta, hogy ne a látszat szerint ítéljetek, hanem igaz ítélettel. Ismerd meg az embert, ismerd meg a gyümölcseit, és akkor alkoss róla véleményt, de még akkor is inkább az értékeit keresd, a hibáit pedig fedezd el, mert erre tanít bennünket az Úr a Szentírás lapjain. Akkor a te hibáidat is jobban el fogják fedezni mások (lásd Jézus tanítása a “hegyi beszédben”).

Megfigyeltem, hogy a kereszténységben egymást váltogató irányzatok dominálják a hívők gondolkodását és állapotát. A 80-as évek végén kezdtem átélni és meglátni mindezt, ezért amiket írok, személyes tapasztatból, vagy a keresztény világ megismeréséből írom. A szentséget egyre jobban erősítő prédikációk egy szemléletet alakítottak ki, külön teológiája lett, egy önálló erődítmény, amelynek névlegesen az a szerepe, hogy az embereket megvédjék a bűnös életformától, ezáltal a pokolba kerüléstől. Miközben a hívők ezeket hallgatják, eszükbe jutnak azon a bizonyos evangelizáción hallott szeretetteljes igék, Isten megbocsátásáról és elfogadó szeretetéről, kegyelméről és irgalmáról, amit nem tudtunk kiérdemelni, és összezavarodnak. Mert olyan, mintha az evangelizáción Isten még feltétlen szeretettel szerette volna őket, és a nyakukba borult, ahogy hazatértek tékozló fiúként, most meg mintha megváltozott volna, és csak akkor hajlandó érezhetően szeretni, ha jól viselkedünk, nem is akárhogy: különböző bibliai elvek és elvárások teljesítésével.

Az istentiszteleteken énekelt dicséretek is újra és újra elgondolkodtatják őket, hogy most valóban szeret az Isten, és bizalommal közlekedhetek a kegyelem királyi trónjához, vagy inkább jobb, ha már arra az Istenre gondolok közben, aki az éneklés után a prédikátor igehirdetéséből fog szigorú szemmel vizsgálgatni és megítélni engem.

Halld Izráel, az Úr, a te Istened, EGY…

Nincs kettő, és kétféle arca sincs. Az Atya, a Fiú és a Szent Szellem egyféleképpen viszonyul hozzánk: örökkévaló szeretettel. Amikor a Bibliában arról olvasunk, hogy ítél, akkor nem csak úgy, derült égből villámcsapásként teszi ezt, hanem ez egy folyamat része, amit Ő a legnagyobb szeretettel visz véghez az életünkben. Ráadásul az eszközei és az eljárásai sem olyanok, amilyennek mi képzeljük vagy tanítjuk sokszor. Anélkül, hogy nagyon a részletékbe mennék, csak megemlítem, hogy akik az “Úrvacsorás” fejezetben megbetegedtek vagy meghaltak (1Kor.11), nem különböző, éppen meg nem vallott vétkek miatt jutottak erre, hanem az atyafiakat megvető, a szeretetet nem ismerő hívőkről van ott szó Pál tanításában, akik tényleg nem méltók arra, hogy Krisztus testét egyék. Ők, akik megvetik Krisztus testét.

Leginkább a megkeményedett szívű emberek nem eszmélnek időben, hogy az Úr mit akar megváltoztatni bennük. A megtört szív azonban nem szab határt Istennek.

De visszatérve a prédikációkra: egy idő után megunják az emberek, hogy egy eltorzított képet kapnak arról az Istenről, aki feltétel nélküli szeretettel mentette meg őket, és az összetákolt, félelemkeltő prédikációk után megtalálják azokat az igéket is a Bibliában, amelyek teljesen más oldalról mutatják be Istent és a vele élhető életet. És elkezdik ezt megélni, hirdetni, továbbadni. Felszabadulnak, és felszabadítanak másokat a kárhoztatás alól. És láss csodát, a megfelelési görcsök alól felszabadulva, nem még több bűnt követnek el az emberek, hanem elkezdik igazán, lepel nélkül megismerni Istent, és ez megváltoztatja őket. Folyamatosan növekedve, gyógyulva és erősödve, elhagyják a bűnöket, mint valami régi ruhát, és örömmel viselik az újat, azt az identitásukat, ami eddig is az övék volt, csak nem merték hordani, mert a szigorúbb, idősebb testvéreik megtiltották nekik, de legalábbis szégyenkezésre sarkallták őket, állandóan azzal szembesítve őket, hogy nem felelnek meg az állítólagos mércének. De: aki szereti az atyjafiát, betöltötte a törvényt, ezért semmilyen más mércének nem kell megfelelni. A többi dolog, amit a bűnnel ellentétes életformának, tulajdonságnak ismerünk, az pedig (a szeretettel együtt) gyümölcsként fog megjelenni az életünkben. A bűnös természet széttört bilincsként fog lehullani a lelkünkről, az elménkről, a viselkedésünkről. Az igazság egyre jobb megismerésével fogunk megszabadulni a rossz tulajdonságainktól. Mert a mi csodálatos, dicsőséges Istenünk, ahogy elkezdjük leplezetlenül, fedetlen arccal megismerni Őt, megtapasztalni Őt, hatalmas erővel tud munkálkodni, ami független a mi erőnk mértékétől. Sőt, az ő ereje erőtlenség által ér célba. Így igazán érthető, hogy elég nekünk az Ő kegyelme. Mert az Ő kegyelme egy olyan hatalommal és erővel átitatott koktél, amelyből állandóan meríthetünk és jól is tesszük, mert nem fogy ki soha, ahogy maga a szeretet soha el nem fogy, nem múlik el, nem vall kudarcot.

Isten ennyire jó. A kegyelemtanításokat ellenző hangok pedig ezt nem látják át, még ha elméletileg tudják is ezeket. Nem a levegőbe beszélek, mert régen én is így voltam ezzel. Nem számít a Bibliaismeret, de még a szellemi megtapasztalások sem akkor, ha az ember még meg akar felelni valamilyen elvárásnak, mert így nem tud azon az úton járni, amit Isten készített. Tud az ember jókat cselekedni magától, és önfegyelmet gyakorolni egy határig és ez becsülendő. Isten is megbecsüli! Csak tudnunk kell, hogy van ennél több és jobb a megváltás által.

Még a Jézus követéséhez kapcsolt keresztfelvétel és önmegtagadás sem azt jelenti, hogy mindig teljesítesz valamit. Hanem pont azt, hogy meghaltál és meghalsz, vagyis képtelen vagy te magadtól bármire. És a halálból feltámadva, csak mész a Mester után, akit ma a Szent Szellem képvisel a földön. Mivel ő az, aki megelevenít, új, mennyei életet ad, ezért a benned élő Krisztust tudod előre engedni. Természetesen jó cselekedetekre tanít, de itt már rég túl vagyunk azon, hogy vajon a mennybe kerülünk-e. Nem ez már a cél. Kegyelemből tartattatok meg (üdvözültetek), hit által, nem cselekedetekből. Természetesen az élő hit cselekedeteket hoz magával, és ahol ezzel ellentétes szemlélet alakul ki, azt helyre kell állítani, ahogy Jakab is tette a levelében, de mindezt nem azért írta, hogy felülírja az evangélium igazságát, amit Jézus képviselt a bűnösök és minden kereső ember felé, vagy amit Pál apostol tanított a neki adatott bölcsesség által, szilárd fundamentumot rakva le.

Egyértelmű, hogy Isten dicsőségét személve helyreállsz az eredeti identitásodra: hogy Isten képmására lettél teremtve, egy ilyen faj, az emberi “Istenképmás” faj egyik egyede vagy ezen a földön. A legtermészetesebb lesz, hogy olyan életet akarsz élni, amiben Isten jelenik meg, egyre nagyobb dicsőséggel. Nem elvárásból, hanem a benned dolgozó erőből, új teremtésből. Istennel való szeretekapcsolatból.

Akik mégis a kegyelem üzenetének a gyengítésére, és egy összetákolt szentség üzenet képviselésére vállalkoznak, azért teszik sokszor, mert elveszítik a nyájat a tekintélyük, hatáskörük alól. Egy idő után már nincs mivel magukhoz láncolni őket. Az emberek felismerik, hogy egyre kevesebb szükségük van arra a szigorra, amit a pásztor vagy egy próféta vagy egy apostol képvisel – akik talán nem is azok, csak maguknak tulajdonították ezt a szerepet, de az is lehet, hogy tényleg az Úr hívta el erre őket, de Isten ajándékához illetéktelen hatalomgyakorlást vegyítettek.

Bármelyik esetről van szó, a hatalmi ambícióval rendelkezők azt látva, hogy egyre kevésbé tudják irányítani az embereket, a félelemkeltéssel igyekeznek visszatartani őket, hogy érvényesíthessék vezetői elképzeléseiket a nyáj által. Rosszabb esetben pedig azért, hogy pásztori fizetésük forrását biztosíthassák. (Bibliai dolog anyagilag is megbecsülni az értünk fáradozókat, csak nem kényszerből.) Megint mások nem feltétlenül saját gyülekezetet, csupán a szolgálatukat elismerő emberek növekvő számát szeretnék biztosítani ilyen módszerekkel, néha egész fájdalmas indítékokból (mások iránti bosszúból, önigazolásból, stb.)

Ahhoz, hogy hitelesnek tűnjenek szigorúbb elvárásaik, elkezdenek másokat hiteltelenné tenni, azokat, akik tanításaikkal vagy példamutatásukkal felszabadítják a hívőket a rabszolgaság alól, a félelmek bilincsei alól, az emberhez kötődés, az egyetlen mozgalomhoz való vak lojalitás kényszere alól. Persze nem önmagában a hűséggel van a baj, és nem is a barátságokkal, vagy az Úrnak szeretetből odaszentelt élettel, hanem azzal, amikor ezzel visszaélnek egyes vezetők, akár pásztorokról, akár apostolokról, prófétákról vagy bármi másról legyen szó.

Megfigyeltem, hogy az örökös teológiai huzavonában aztán a másik oldalon is megjelennek a hibák, mivel egyre görcsösebben igyekeznek harcolni a rabszolgatartás ellen. Ezért a szabadságot hangsúlyozva néha téves, hibás megfogalmazások hangoznak el, vagy a meggondolatlanság miatt (néha az éretlenség miatt, néha csak a harc hevében, vagy már elfásulva a sok meghurcolás miatt) erőltetett viselkedésmintával próbálják szemléltetni az elvárásokkal szemben elfoglalt, szabadságot képviselő álláspontjukat.

Nem azt mondom, hogy valamilyen “arany középút” megtalálása lenne a célravezető, mert az csak kompromisszumokat jelent. Nem arra van szükség, hogy a két végletből 50-50 százalékot valósítsunk meg. Mert azzal még mindig csak az embereknek való tetszelgés csapdájában fogunk vergődni. Hanem arra, hogy amit Isten igéje tanít, azt bátran merjük elfogadni, teljes szívvel. És ha valakinek megadta az Úr azt az ajándékot, hogy ezt erőteljesen, érthetően tudja tanítani, ezzel építeni az életünket, akkor merjük nyitottan hallgatni. Az ilyen tanításnak úgysem emberfüggőség lesz a gyümölcse, hanem Istentől való függés – ahogy ezt a Kubinyi Karesz halála után olvashattuk, rengeteg embertől.

Vettem a fáradságot, és megszámoltam: csak azok, akik Karesz facebook oldalára posztoltak és leírták, hogy mit köszönhetnek neki, vagyis általa Istennek, több mint százan vannak. És akkor még nem beszéltünk azokról, akik nem a facebookon írnak erről, csak számunkra ismeretlenül élvezik Karesz szolgálatának a gyümölcsét.

Mert ez gyümölcs, nem is akármennyi. “Amikor sok gyümölcsöt teremtek, Atyámnak szereztek vele dicsőséget – s ebből látszik majd, hogy a tanítványaim vagytok.” (János 15:8)

Karesz Jézus tanítványa volt ezen a földön. Példakép.

Továbbra is arra buzdítalak benneteket, magunkat, hogy becsüljétek, becsüljük meg azokat, akiket tényleg az Úr használ az életünkben, az épülésünkre, az Istennel való egyre kiteljesedettebb életünk érdekében, és viselkedjünk egyre inkább Krisztus testeként, ahol a tagok, testrészek csak szeretettel viszonyulnak egymáshoz, falak nélkül, félelemkeltés nélkül, az Úr dicsőségét egyre nagyobb fénnyel hordozva együtt.

Országh György