Van ismétlés…

Egy kis személyes bizonyság…

Négygyermekes családapaként kezdettől fogva az egyik fontos kérdés az volt, hogy este hogyan aludjanak el a gyermekeim. Mindegyikük nagyjából másként élte meg ezt kiskorában, volt aki könnyebben aludt el, volt aki egy időben nehezebben, de úgy voltam vele, hogy mindegyiküknek meg akarom adni azt a pluszt, amit jónak hiszek: este imádkoztam értük, vagy énekeltem nekik.

Az első gyermekemtől kezdve kialakult egy jó szokás: ismertem egy kedves dicsőítő éneket, aminek a dallama is olyan nyugtató, és pont megfelelőnek találtam ahhoz, hogy este, elalvás előtt elénekeljem a gyermekeimnek.

Talán sokan ismeritek régebbről, így szól a szövege:

Én Uram, Megváltóm,
te adsz nékem nyugalmat.
Csak tőled van erőm,
békességed oltalmaz.

Nem fél már a szívem, Benned pihen,
szelíden nyugszik el.
Hogyha elalszom, nem rettenek fel,
álmom gyönyörűséges.

Rendszeresen tapasztaltuk ezt a dalt énekelve, hogy Isten jelenléte és békessége átjár bennünket, és így tudnak elaludni, Isten nyugalmával. A legkisebb gyermekem még most is igényli, hogy este énekeljem el neki az „énuramot”, ahogy ez így volt sok éven keresztül a többieknél is. Nem mindig csak egyszer énekeltem el, mert számos alkalommal éreztem, hogy Isten Szelleme még indít, hogy elölről énekeljem még egyszer, vagy az utolsó egy-két sort ismételjem el. Ahogy jónak éreztem.

Valami hasonló történt ma este is. A dal vége felé észrevettem, hogy elkalandoztak a gondolataim, és úgy döntöttem, hogy mivel igazi áldásként akarom kimondani ezeket a szavakat a gyermekem fölött, a szívemből, ezért az utolsó sorokat („Nem fél már a szívem..”) újra elénekeltem. Ez az utóbbi időkben nem volt megszokott, úgyhogy megkérdezte a kisfiam, hogy ezt miért csináltam most. Azt feleltem neki:

– Ez volt az ismétlés. Néha van ismétlés…

Ez a válasz elég volt neki, én pedig hirtelen elgondolkodtam azon, amit mondtam.

Néha van ismétlés…

Van úgy, hogy a dal közepén észrevesszük, hogy elkalandoztunk… – vagy az életünk egy pontján elkalandoztunk, és már nem olyan tisztán koncentrálunk a lényegre, a „dalunk” igazi tartalmára, mint az elején. Az életünk alfájára és omegájára, Jézusra; a Megváltónkra; aki elhívott egy igazán tartalmas, új életre Vele.

Hadd biztassalak benneteket azzal, amivel magamat is biztattam ma. Ilyenkor nyugodtan el lehet kezdeni, nem feltétlenül az elejéről mindent, hanem inkább onnan, ahol úgy érezzük, hogy jó lenne kitisztítani a képet, a fókuszt, az odafigyelést…

„Nem fél már a szívem, Benned pihen…”

És ami igazán jó hír: ha egy dalnak annyira jó a refrénje, akár újra és újra megszólalhat, ha szükségesnek érezzük. Amíg el nem hisszük. Amíg még félünk. Amíg el nem merjük fogadni: hogy Benne megpihenhetünk, és aztán újra kezdhetjük azt a szakaszt, azt az elszántságot, azt a bizalmat, azt a tiszta vándorutat, attól a ponttól, ahol elbizonytalanodtunk, ahol valami más, látszólag fontosabb elterelte a figyelmünket.

– α ω –

„Kitartással fussuk végig az előttünk lévő versenypályát! Közben le ne vegyük a szemünket Jézusról, aki hitünk elkezdője és befejezője!”