“Ő adott némelyeket… pásztorokul” (Ef. 4:11)
Néha fel sem fogjuk, mennyi ajándékot kaptunk már az Úrtól.
Az üdvösségünk, ami a legnagyobb ajándék, ami a bűnbocsánattal és a fiúsággal, valamint az örök élettel jár, befogadva, elfogadva, szeretve és támogatva Isten gyermekeként; a bennünk élő Szentlélek, a mindennapi személyes kapcsolat lehetősége, a minden értelmet felülmúló békesség; nem beszélve a felnövekedés, a Krisztus ábrázatára való átváltozás lehetőségéről; a kegyelmi ajándékok, a mások felé végzett szolgálat különböző áldásai; az, hogy örömünkben és bánatunkban is megismerjük Isten szerető kezét, atyai szívét, állandó gondoskodását és jelenlétét; a közösségi alkalmakon Isten dicsőséges jelenléte, különleges módon átélhető ereje és öröme – ezekbe újra és újra bele kell gondolni, bele kell gyönyörködni, hogy el ne feledkezzünk róluk, hanem hálás szívvel részesüljünk mindezeknek az áldásaiból.
Korántsem teljes a felsorolás.
Ha azon kezdünk gondolkodni, hogy mi mindent hordoz Jézus vére, a kereszten elvégzett váltságműve és feltámadása, az Atyánál való folyamatos közbenjárása értünk; hogy mennyi csodálatos ígéretünk van a Szentírásban, amelyek mind igenek és ámenek számunkra Krisztusban, és mindezt elkezdjük a saját életünkre alkalmazni hit által – igen, a hitről, mint Isten ajándékáról még nem is beszéltem, vagy magáról a kegyelemről, amely “elég nekünk” minden erőtlenségünkben is – akkor tudhatjuk, hogy ez a hálafolyam soha nem ér véget.
És most egy személyes gondolatot szeretnék ehhez hozzákapcsolni. Mert még mindig nem említettem a felsorolásban az embereket.
Azokat az embereket, akiktől szeretetet, törődést, odafigyelést, Jézus pásztori mivoltának a képviseletét tapasztalhatjuk. Ne essék félreértés: ez nem csak azokat az embereket jelentheti, akiket hivatalosan is pásztoroknak neveznek a gyülekezetekben. Sok “névtelen pásztor” van Krisztus testében, akik egyszerűen azért, mert bennük él Krisztus, és mert erősnek érzik magukat ahhoz, hogy mások erőtlenségét hordozzák, ugyanazt a Jézus szerinti törődést és elfogadást, támogatást tanúsítják a testvéreik felé, ami a meggyőződésük szerint Jézusról szól, aki ugyanezt tenné, ha a földön testben élne most közöttünk. (De igen, testben él: bennünk.)
Mindegyiküknek hálás vagyok. Sokszor mint bátyánk, nővérünk, egyszerű testvérünk segített közülük egy-egy nekünk – és mint mondtam: személyesre veszem – nekem is, akár a hitéletem kezdetéről legyen szó, szellemben kisgyermekként, akár a későbbiekről. Erőtlenebb, megfáradtabb időszakaimban, a bajban, vagy éppen akkor, amikor bátornak kellett lennem, hogy megtegyem azokat a lépéseket, amelyek Isten elhívásában előttem álltak.
Lehetetlen volna minden ilyen testvéremet felsorolni név szerint.
Viszont mégis vannak olyanok, akiket szükségesnek tartok név szerint megemlíteni. Pásztorokról van szó, olyan emberekről, akik emberként is ajándékok – mint a többi, talán névtelen, de ugyanolyan értékes testvér – és az a dolguk, hogy egy-egy egész gyülekezetről gondoskodjanak szeretettel, felelősséggel, könnyekkel, bátorítással, hittel, kitartással, példamutatással, és Isten igéjével terelgessék a rájuk bízott nyájat.
33 évvel ezelőtt ismertem meg Jézust, és akkor kerültem először gyülekezetbe. Egy csodálatos, tartalmas hosszabb időszak kezdődött akkor, míg el nem kezdődött egy másfajta kibontakozás az életemben, az elhívásomban.
A kezdettől eltelt időszakban több helyen is voltam gyülekezetben. Itt most azokat a pásztorokat szeretném név szerint kiemelni, akik éveken keresztül, hosszabb ideig szolgáltak felém.
Amikor 1989-ben újjászülettem, egy kazincbarcikai közösségbe kerültem (ami az országosan csak “Keku” becenevet viselő gyülekezetek közé tartozott), ahol Budai Zsolt volt a pásztor. Mint újszülött keresztényt a gondozásába vett, szombat reggelenként együtt mentünk imádkozni a városszéli dombra, rendszeresen találkoztunk, rengeteg időt szánt rám személyesen, hogy az igét tanítsa, imádkozzon értem, megválaszolja a kérdéseimet, türelmesen meghallgassa a kezdetleges dicsőítő-ének próbálkozásaimat. Ha kellett, akkor megintett, vagy amikor fontos döntések előtt tanácsot kértem, akkor ötletet adott és bátorított (például így lettem angol tanár, és ennek következtében tudtam elindulni a fordító-tolmács szolgálatomban is). Mellette kezdtem növekedni szellemi emberként és fejlődni szolgálóként – dicsőítőként, tanítóként, vezetőként és gyakorlatilag minden téren. Bizalmat szavazott nekem, amikor látta bennem Isten elhívását és ajándékait, és ahogy teltek az évek, Istenre figyelve támogatott a továbblépésekben, az elhívásom kiteljesedése érdekében. Munkatársává tett és feladatokat adott. Mások előtt is emelt és támogatott. Gyülekezeten belül és azon túl is. Volt, amikor nehéz döntést kellett meghoznia velem kapcsolatban, a legjobb tudása szerint a gyülekezet érdekében és az én érdekemben. De végig számított rám, és a gyülekezet nehezebb időszakában is bizalommal volt irántam.
A kazincbarcikai gyülekezetben töltött első évek után, miután elhívást kapott az Úrtól egy miskolci gyülekezet plántálására, befogadott a kezdő csapatba. Ebből lett később Miskolcon az Olajfák Gyülekezet, és a fentiekben írt tapasztalataim nagy része már ott játszódott. Összesen 17 éven keresztül végezte felém a pásztori szolgálatát – sőt, a pásztori szolgálatnál jóval többet.
Mindent köszönök Zsolti.
Ezután már egy másfajta kibontakozás jött az életemben. Nem akarok minden rövidebb időszakot kiemelni, de természetesen minden pásztornak hálás vagyok az odafigyelésért és a szeretetért.
2014-től három éven keresztül voltam a Miskolci Apostoli Gyülekezetben, ahol Demeter József volt a pásztor. Ide már szolgálóként érkeztem, és Józsi felismerve és elismerve az elhívásom ajándékait, rendszeres lehetőséget adott mind az igei, mind a dicsőítő szolgálatra. Támogatott, munkatársként kezelt, bevont a terveibe, a projektjeibe, a gyülekezeten belül és a gyülekezeten túl is. Köszönöm Józsi!
Ez a hároméves időszak a költözésünkkel zárult le 2017-ben, amikor Budapest mellé, Solymárra költöztünk. Ott nagyon hamar elvezetett bennünket az Úr a Belvárosi Gyülekezetbe, ahol Dombó Zsolt a pásztor. Ebben a gyülekezetben erőteljes prófétikus dicsőítéssel találkoztam, amelyet hatalmas mértékben használt az Úr a megerősítésemre a költözés utáni nehezebb időszakomban. Ebben a légkörben szolgált felém Zsolt, támogatva a beépülésemet abba a környezetbe, amely számomra is nagyon áldásos volt és a gyülekezetnek is áldás tudott lenni a szolgálatom. Többször is időt szánt rám személyesen, amikor pásztori segítséget kértem tőle. Zsolttal sok mindenben egyetértettünk, és amikor mégsem így volt, azt is őszintén meg tudtuk beszélni – ez oda-vissza mindkettőnknek hasznos tudott lenni. Itt is hálás vagyok a szolgálati lehetőségekért (tanítás, dicsőítés, ima, prófétai szolgálatok, vezetői megbeszélések), nemcsak gyülekezeten belül, hanem azon túl is, mint például a Budapesti Próféta Suliban. Nagyon sokat jelentettek a bátorításai, a bizalom, az őszinte visszajelzések. Amikor a családunknak volt egy költözése ebben az időszakban, ő is ott volt és velünk együtt hurcolkodott, és amikor a fáradtságtól már koncentrálni is nehezünkre esett, akkor a furgonba pakolásnál is latba vetette a készségeit és átvette az irányítást, hogy megkönnyítse a költözésünk terheit. Igazi testvérként. Mindent köszönök Zsolt!
Ez az időszak hamarabb kezdett lezárulni, mint ahogy véget ért, mert három és fél év után az Úr vezetésére elkezdtem részt venni egy miskolci csapatmunkában, nyitott dicsőítő alkalmak vezetésében, ami a város gyülekezetei számára is egy speciális áldás. Így a hétvégi utazások miatt egyre inkább ezekre a kapcsolatokra és szolgálatokra fókuszáltam. Ott azóta egy tanítássorozatot is elindítottam, és gyakorlatilag most már az ebből kinőtt tanítói szolgálat határozza meg leginkább a tevékenységemet, az életemet (Bölcsesség Bibliaiskola).
De mindez nem alakulhatott volna így a támogató testvérek nélkül a környezetemben, különösen a sokak terhét hordozó pásztorok szolgálata, bizalma, türelme és támogatása nélkül.
Jézus Krisztus kezei és lábai vagyunk mindannyian. Habár a pásztorok is emberek, erősségekkel és hibákkal, mint ahogy mi mindannyian, mégis ők azok, akik a legtöbb súrlódást, konfliktust, terhet kell, hogy viseljék, hasznos és néha haszontalan beszélgetéseket, vállalják a gyülekezetért való kiállást, az átimádkozott éjszakákat, a reménytelenség ellenére is a reménységet, a többi szolgálattal való összehangolódást, a közösség életének a karbantartását, az Isten népével való együtt szenvedést. A saját hibáik kipellengérezését, mások hibáinak a tapintatos kezelését. A saját szellemi jóllétükre is odafigyelnek és másokéra is. Mert erre hívta el őket az Úr. És ők erre a hívásra igent mondtak. Ebben az elhívásban fejlődnek, növekednek, változnak, még ha ezt nem is mindig veszi észre egy-egy felületes szemlélő.
Szeretném megköszönni ezt Nektek, pásztorok.
Jó, hogy vagytok; kell, hogy legyetek.
Legyetek nagyon áldottak, és még egyszer: nagyon hálás vagyok nektek és értetek!
Országh György
PRÓFÉTAI NAPLÓ 