Élők, holtak, bölcsek

Jól is meg lehet élni a halottak napját.

A protestáns (vagyis összességében a nem katolikus) keresztények sokszor közelítik meg bizonytalankodva az olyan keresztény szokásokat, amik a katolikus egyházhoz kötődnek elsősorban, és bár a halottak napja többé-kevésbé kivétel ez alól, még mindig jellemző, hogy egyes helyeken inkább valamilyen szellemi veszélyre figyelmeztetik a hívőket a gyülekezetek, és nem igazán foglalkoznak azzal, hogy ilyenkor milyen jó dolgok, értékes mozzanatok tudnak lejátszódni az ember lelkében, aki elhunyt szeretteire emlékszik.

Olvassuk el ezt a három igeverset Salamon király bölcs mondásai közül:

„Jobb ahhoz a házhoz menni, ahol halottat siratnak, mint ahhoz, ahol ünnepet ülnek. Hiszen minden ember meghal előbb-utóbb, és jó, ha az élők erről nem feledkeznek meg. Jobb a szomorúság, mint a nevetés, mert amíg az arcod szomorú, a szíved jobb belátásra tér. A bölcsek gondolatai a gyászolók körül forognak, a bolondoknak pedig mindig a szórakozáson jár az eszük.”
‭‭A prédikátor könyve‬ ‭7‬:‭2‬-‭4‬ ‭EFO‬‬

Ilyenkor, a halottak napja környékén jó tud lenni, ha kimegyünk a temetőbe. Természetesen bármikor máskor is, de ilyenkor azt látjuk itt magunk körül, hogy a sírokon gyűlnek a mécsesek, virágok, koszorúk. Tudatosítja bennünk a látvány, hogy itt most nagyon sok ember gondol az elveszített szeretteire. Eszünkbe jut a mi hozzátartozónkra emlékezni, az életének egy-egy mozzanatára, a hozzá fűződő emlékeinkre, esetleg a halálának a körülményeire, és nem utolsósorban a hiányára. Az elmúlás valóságosabb gondolat lesz, a gondolatok érzésekkel együtt jönnek, és a szívünkre is mélyebben hatással vannak.

Ilyenkor nemcsak a mindennapi gyászélmény elevenedik fel, hanem a temetőben azt látjuk, vagy legalábbis nem tudatosan, de ez vesz körül: hogy a halál, az elmúlás az emberi élet része, egyfajta rend része, ami valahogy tisztességessé teszi, a halál felett is uralkodó Isten tiszteletére hív (még ha sokáig nem is akarják ezt a hívást elfogadni), és a saját lelkünkben ad egy visszajelzést, hogy igen, törődünk az elhunytak emlékével, nem csak úgy “elhullottak”, mint egy állat, hanem az életünk elmúlhatatlan részei, értékesek számunkra, még akkor is, ha már befejezték a földi életszakaszt.

Sajnos ez az a pont, amikor időnként egyes meggondolatlan hívők önmagukat és másokat is megfegyelmeznek, és démoni befolyásról beszélnek, mondván, hogy a halál meg a gyász “nem Istentől van”, csak a vigasztalás meg az öröm. De valójában éppen hogy ez a szűk látókörű gondolkodás az, ami nem Istentől, hanem tudatlan és érzéketlen mentalitásból fakad.

Tudom, a fő probléma az szokott lenni, hogy ilyenkor sokan úgymond “beszélgetnek” az elhunyttal. Az őszinte véleményem az, hogy ilyenkor nem valódi beszélgetés történik, hanem a gyászoló ember lelkében, gondolataiban lejátszódó belső beszélgetés, ami a távol lévő családtag hiányát próbálja kitölteni. Az elhamarkodott vélemény, mely szerint ez mindenképpen a halottidézéssel egyenrangú tett, egyszerűen butaság. Már csak azért is, mert Jézus ezt mondta: „Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él.”
‭‭Lukács‬ ‭20‬:‭38‬ ‭RÚF‬‬

Ha ezek az igék összezavarnak teológiailag, akkor lehet, hogy itt az ideje a teológiánkat Isten igéjéhez igazítani.

A salamoni kijelentések Isten bölcsességére irányítják a figyelmünket, amelyet — tetszik, nem tetszik — időnként csak úgy lehet elnyerni, ha megengedjük magunknak, hogy a halál és elmúlás kapcsán elgondolkodjunk, sőt kissé el is szomorodjunk. Ilyenkor ugyanis áldásos folyamatok játszódnak le a lelkünkben.

Automatikusan tudatosul bennünk, hogy rá vagyunk utalva Istenre. Ez segít Őt a nagyságában látni, félni és tisztelni, és ezekben a pillanatokban lehetőségünk van azt választani, hogy ebben a ráutaltságban közeledünk is hozzá, el tudjuk határozni, hogy többet, sőt rendszeresen foglalkozunk a Vele való kapcsolattal, a közelségével, hogy ne csak féljük Őt, hanem kegyelmet, szeretetet, biztonságérzetet és vigasztalást kapjunk tőle. Ne gondoljuk, hogy ez valami túlságosan “vallásos” gondolatmenet. Minden dolognak a gyümölcse számít igazán. Amikor elhatározzuk, hogy komolyabban fogunk foglalkozni Istennel, ezzel együtt az élet és a halál kérdésével is, akkor a mi mennyei Atyánk kihasználja ezeket a gondolatokat, szívbeli szándékot, és tenni fog valamit, akár külső eseménnyel, akár egy belső élménnyel, ami hozzájárul ahhoz, hogy még áldásosabb legyen ez az új szakasz az életünkben — tudatosabban élve az Isten szerinti életet, értékrendet, életformát.

Ezért is olyan káros a halloween nevű pogány ünnep, mert disszonáns módon részben vidámságot, részben halálfélelmet köt ehhez a mély és komoly gondolathoz és érzéshez, sőt elvonja a figyelmet róla — az elmúlás szomorúsága felett meglátható és átélhető isteni megújulásról és az ehhez kapcsolódó bölcsességről. Nem is beszélve a feltámadás csodálatos reménységéről, vagy a mennyben várható találkozás öröméről.

Ezeket igazából jobb személyesen átélni, mint egy cikkben olvasni. De azért írom ezeket, hogy ha bizonytalanok vagytok, hogy keresztényként hogyan álljatok hozzá ezekhez a napokhoz, akkor biztatlak: legyetek készségesek és bátrak átélni ezeket a mélységeket szívben és érzésekben, gondolatokban, lelassulásban, imádságos elmélyülésben és egy újabb fokozatú életbölcseségben — ami sokkal több kincset és áldást rejteget, mint ha elvesztegetnénk ezeket a pillanatokat, amikor a szomorú arcunk által jobbá tud lenni a szív. A szív, ami a hit, a szeretet, az öröm központja, és még annyi értékes dolog kiinduló pontja.

Igen, ez a meglepő “kezelés” is hozzájárul ahhoz, hogy Istennek tetsző módon ápoljuk a szívünk állapotát, egy kis szomorúsággal, egy kis meglágyulással, ezzel is megőrizve minden féltett dolognál jobban (Példabeszédek 4:23), hiszen abból indul ki minden élet.

Még a halottak napján is.

— O. Gy.